Római katolikus egyház - Nagymegyeri plébánia

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Liturgia

Aktuális
 

Tájékoztat az itt közölt Pásztorlevél.


1. rész

2.rész


3. rész

4. rész


 

A katolikus hit rövid összefoglalása az Éneklõ Egyház c. imakönyvbõl.

 

Krisztus: az Út

 

Erkölcstani összefoglalás

A következő pontok a katolikus erkölcstan alapelveinek rövid összefoglalását adják. Elmélyítéséhez a könyv imádságos részeinél, a szentségekről szóló fejezetben (lelkitükör: 944. oldal), továbbá a klasszikus erkölcstani és elmélkedési könyvekben talál anyagot az olvasó és imádkozó hivő.


A hitről és a cselekedetekről. Krisztus életével és tanításával tudtunkra adta mindazt, ami az üdvösség elnyeréséhez szükséges. A hitnek a cselekedetekben kell megmutatkoznia, különben a hit halott (Jak 1,19-27). Ahogy a keresztény ember bölcsessége: Krisztus igazsága, úgy a keresztény erkölcs mértéke: Krisztus szentsége.


A megtérésről. Jézus tanítása kezdetén bűnbánatot hirdetett és megtérést követelt. Isten fönségének, szentségének, irántunk tanúsított szeretetének meglátása az emberben üdvös istenfélelmet, bűnei fölött érzett fájdalmat és a megtérésre való készséget kelt. "A bölcsesség kezdete az Úr félelme." (110. zsoltár)


Az eredeti bűnről és a személyes bűnökről. Az emberiség történelmének első pillanatától kezdve szabadon akarhatta a jót vagy a rosszat. Őseink az első döntés alkalmával szembeszegültek Istennel, a rossz mellett döntöttek. Ez az eredeti bűn, melyért az egész emberiség, mint egy hatalmas közösség felelős. Hatását minden ember személy szerint is érzi. - Bár a keresztség megszabadít az áteredő bűntől, megmarad bennünk a bűnre való hajlam. Kívülről a Sátán csábításai, belülről pedig a testi vágy, a szemek kívánsága (kapzsiság) és az élet kevélysége kísértenek minket Isten parancsainak megszegésére (Vö. Ef 6, 12 és lJn 2, 16). A kísértés nem bűn. A döntés és cselekvés akkor válik bűnné, ha az ember Isten akaratának TUDVA ÉS AKARVA elleneszegül, tehát a legfőbb Jóval szemben a látszólagos jót választja.


A halálos és bocsánatos bűnről. "Van bűn, mely a halálra vezet" (lJán 5,16). Halálos bűn, ha az ember teljes tudatossággal és akarattal jelentős dologban Isten parancsa ellen dönt és cselekszik, megtagadva ezzel teremtő Istenének az engedelmességet, szembefordulva Szerető Atyjával. Az ernberi gyengeség még a megváltottakat is gyakran hibákba, kisebb bűnökbe viszi. A megszegett parancs jelentőségének és cselekedetünk szándékosságának arányában ezek kisebb, "bocsánatos bűnök". Ezekről mondja János apostol: "aki azt mondja magáról, hogy bűntelen, az önmagát vezeti félre".


A bocsánatos bűnök is Isten szeretete ellen vannak, ezért küzdenünk kell ellenük, vezekelnünk kell miattuk, s mennyei közbenjárónknak, Jézus Krisztus irgalmához kell folyamodnunk.


A természeti törvényről. Az emberiség történelmének egyetlen pillanatában sem volt magára hagyatott. Isten akaratát különböző módon és mértékben, de mindig, mindenki megismerheti. A természeti törvények - bár megfogalmazatlanul - ott élnek minden társadalom gondolkodásában. Nélkülük sem emberi, sem társas élet nem volna lehetséges. Ezek legfőbb alapelve: tedd a jót, kerüld a rosszat. A nagy kérdésekben (mint például az élet tisztelete, az adott szóhoz való hűség, a gyermekek és szülők kapcsolata stb.) ezek már kielégítő módon választ adnak.


A Tizparancsolatról. Isten a kinyilatkoztatás folyamán akaratát pontosan megfogalmazva adta tudtul a választott népnek a Tízparancsolatban. Ez az embernek Isten és embertársai iránti alapvető kötelezettségeit összegzi. Isten iránti hódolat, az ő szentségének alázatos megvallása, az imádás, a szülők, az élet, az életadás. a jogos tulajdon, a másnak javát vagy kárát munkáló emberi szó, továbbá a felebarát családjának és javainak tiszteletbentartása minden vallási és erkölcsi magatartás örökérvényű alapja, mely nem változik meg az Újszövetségben sem, hiszen Jézus mondja: "Nem megszüntetni jöttem a törvényt, hanem beteljesíteni" (Mt 5,17). A Tízparancsolat magyarázatát lásd a 28-29. oldalon.


A főparancsról. Jézus Krisztus mindezt a törvényt a szeretet főparancsában foglalta össze: "Szeresd Uradat, Istenedet - Szeresd felebarátodat" (Mt 22,35-40).


Krisztus követéséről. A keresztény élet példája és mértéke, vagyis igazi Törvénye: maga Krisztus. Ő megmutatta szeretetét az Atya iránti ENGEDELMESSÉGBEN. Az Atyával való személyes kapcsolatát az állandó IMÁDSÁGBAN gyakorolta. Megdicsőítette az Atyát SZENVEDÉSÉBEN és halálában, az Atya pedig a teljes önátadásra a Fiú megdicsőítésével válaszolt. Krisztus egész küldetése kinyilvánította Istennek az emberek iránti SZERETETÉT. Ahol járt, jót tett: gyógyított, ételt adott, tanított. Figyelmeztetett az IRGALMASSÁG testi és lelki cselekedeteire, s tudtul adta, miben áll boldogságunk. Végül életét adta áldozatul az emberekért, hogy megmutassa, mennyire szereti Isten a világot. Krisztus tanítása hiteles, ő maga az egyetlen igazi Út, amelyen szeplőtlenül járhatunk.


Az Istenre hagyatkozásról. A keresztény erkölcs és az erények alapja: az ember Istennek való önátadása ("devotio"). Nem más ez, mint annak átélése és állandó tudata, hogy a keresztségben meghaltunk a bűnnek és életünk Istenben van elrejtve. Önmagunkat, sorsunkat. szabadságunkat Isten kezébe helyezzük, teljes bizalommal reá hagyatkozunk, fenntartás nélkül átadjuk neki magunkat. Lemondunk saját elképzeléseinkről, önakaratunkról, elismerjük őt Uruuknak és Atyánknak, s engedjük, hogy ő vezesse életünket isteni tetszése szerint. E magatartás jeles példája Ábrahám, aki az Úr szavára hagyatkozva otthagyta biztonságos életét, s azután fiát is kész volt feláldozni. Azután példája Mária, aki minden emberi számítás ellenére vállalta Isten akaratát. S legfőbb példája Krisztus, aki azt mondta: "az én eledelem az, hogy Atyám akaratát cselekedjem" (vö. Jn 4,34). Ennek az alapérzületnek megnyilvánulása a keresztény ALÁZATOSSÁG, s ebből a termőtalajból nőnek ki - Isten ajándékaképpen - az őneki tetsző ERÉNYEK. Alázatos önátadásunkat minden szentmisében Krisztus áldozatával egyesítjük, s így lesz az kedvessé az Atya szemében.


Az erényekről. Az erény: állandó készség a jó akarására és megtételére. Krisztus ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy a benne hivők nem követnek el bűnt, hanem azt akarja, hogy minél több gyümölcsöt teremjenek. A bűnökkel szemben megmutatta az erényeket, tanácsokat adott, s kegyelmével, Isten ingyenes ajándékával együttműködve az ember magáévá is teheti ezeket az erényeket.


A sarkalatos (kardinális) erényekről. Az emberi élet alapvető erkölcsi tényezőit, természetes erényeit a kinyilatkoztatáson kívül is felismerte az emberiség. Az emberi természettel járó - tehát szintén Istentől kapott - helyes elveket nem teszi fölöslegessé a természetfölötti, kegyelmi élet. A természetes erényekre. mint sarokpillérekre épül a természetfölötti erények kupolája. E négy erény:


1. AZ OKOSSÁG:az a begyakorolt körültekintés, józan ítélőképesség, mely által az általános erkölcsi irányelveket mindennapi tetteinkben a körülmények mérlegelésével alkalmazzuk.


2. AZ IGAZSÁGOSSÁG: megadni mindenkinek, ami neki jár - Istennek a teremtményi hódolatot - a közösségnek, hazának, társadalomnak kötelességeink teljesítését, embertársainknak a velük való kapcsolatoknak vagy megállapodásoknak megfelelő javakat, szolgáltatásokat, tartozásokat.


3. AZ ERŐSSÉG: a lélek ereje, állóképessége a jó ügyekben, a szorongatások, szenvedések, küzdelmek között.


4. A MÉRTÉKLETESSÉG: begyakorolt uralom az emberi szenvedélyek fölött mind testi természetű dolgokban (falánkság, élvezetek, nemi vágy, mozgás stb.), mind a szellemiekben (harag, kíváncsiság, rendetlen kívánság, túlzásokra való hajlam). A többi természetes erény e négyre visszavezethető.


Az isteni erényekről.Az isteni erények célja is, forrása is közvetlenül az Istennel való kapcsolat. (Természetfeletti erényeknek is hívjuk őket.) Isten adományai, melyek a mi együttműködésünkkel bontakoznak ki.


1. A HIT: a legfőbb Igazság szavának, igéjének feltétlen elfogadása annak alapján, hogy Isten nem téved és nem téveszt meg.


2. A REMÉNY: bizalomteljes ráhagyatkozás a legfőbb Jóra, aki minket üdvözíteni tud és akar; vakmerőség nélkül, de Isten irgalmában bízva életünknek az öröklét felé irányítottsága.


3. A SZERETET: akaratunk minél teljesebb egyesülése Istennel, aki maga a Szeretet; felebarátaink szeretete Istenre való tekintettel és Isten példája szerint. A szeretet gyümölcsei: a béke, öröm, megbocsátó és adakozó jóindulat.


A hit majd életünk végén elmúlik, mert helyet ad a látásnak. A remény is elmúlik, mert a beteljesedés fölöslegessé teszi. De a Szeretet mindörökre megmarad, mert Isten színelátásában jut el a boldog tökéletességre.


Az evangéliumi parancsokról és tanácsokról. Krisztus parancsai irányítanak bennünket, hogy a bűnt elkerüljük és a jót tegyük. Ő azt akarja, hogy keressük Isten országát és az ő igazságát, hogy kövessük őt a kereszthordozásban, hogy szelídek és alázatosak legyünk, ellenségeinket szeressük. Tanácsait pedig mindenki hivatása és életállapota szerint tartja meg. Az evangéliumi tanácsok: önkéntes szegénység, örökös tisztaság és tökéletes engedelmesség. Az életállapotokról és hivatásokról. Isten a mindenkire vonatkozó parancsokon és tanácsokon kívül külön-külön is kinyilvánítja mindenkinek az ő akaratát az egyéni életkörülményekben, tehetségekben, adottságokban és feladatokban. Az emberek többségének a világi élet keretei közt jelöli ki a helyet, s azt kívánja, hogy foglalkozásának, képességeinek megfelelően a cselekvő életmód gyümölcseit teremje igazságban és szeretetben - családja, munkahelye, embertársai körében. Eközben "tisztán őrizze meg magát e világtól" (Jak 1,27), s a tevékeny életmód közben ne feledkezzen meg arról, hogy "mindenekelőtt Isten Országát keresse", mert "mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja" (Mt 16,26).


Másokat a papi hivatás kegyelmével tüntet ki, s azt kívánja, hogy e hivatást felismerjék, ápolják, életük végéig hűségesen megőrizzék. Ismét másoknak az evangéliumi tanácsok teljes megtartására ad szerzetesi hivatást. Midőn ezek egész életüket e tanácsok megtartására kötelezik el fogadalommal, erőt és példát adnak keresztény testvéreiknek, hogy a maguk körülményeihez mérten e tanácsok szellemében éljenek.


Egyeseknek megadja a szemlélődő életmód hivatását, hogy az isteni igazságokban elmélyedve és egész életüket irnádságra áldozva az Egyház titkos lelki erőforrása legyenek. Bár ők is "cserépedényben" hordozzák e tökéletesebb ajándékokat, de így is hívó jelet adnak a világban élő testvéreiknek az imádságra, az isteni dolgok szemléletére, mely majd a mennyben mindannyiunknak közös része lesz.


E sokféle életúton mindenkinek meg kell látni és teljesíteni kell "állapotbeli kötelességeit", melyekhez más és más módon mindenki megkapja Istentől az "állapotbeli kegyelmeket" is.


A bűnbánatról. Krisztus ismerte az embert, s tudta, mi lakik benne. Ezért tanítását a bűnbánat meghirdetésével kezdte. A krisztusi tökéletességre törekvő embernek is tapasztalnia kell önmaga gyarlóságait. Isten irgalmában való vakmerő bizakodás nélkül rá kell bízni magát erre a megbocsátó irgalomra. A bűnöknek önmagunk és Isten előtt való feltárása, azok elkövetésének őszinte sajnálata olyan megtérést eredményez, mely együtt jár a bűnök bocsánatával: Isten megbocsátó szava a szentségi feloldozásban az embert újra megigazulttá teszi, helyreállítja az Istennel való tiszta szeretetkapcsolatot. A bűnbánat és bocsánat Isten irgalmának, kegyelmének köszönhető új kezdet.


A krisztusi élet erőforrásairól. Isten az embert SZABAD AKARATTAL ruházta fel, azt kívánva, hogy az ember önként lépjen ővele szeretet-szövetségre. De nem hagyta magára az embert: irányítóul belé adta a LELKIISMERETET; tanította és akaratát megismertette vele a próféták, majd legtökéletesebben saját Fia által. A Fiú megmutatta az Atyát, s most már a parancsokon túl ez az ISTENISMERET serkenti a hivőt az igazi életre.


Minden cselekvés a természetből, az életből fakad. Mivel az emberi természet - különösen az áteredő bűn következtében megromlott voltában - nem lenne képes Isten akaratának teljesítésére, Isten egy új természetet, új életet helyezett belénk: az ő saját életét a MEGSZENTELŐ KEGYELEM által. A megszentelő kegyelem megöli bennünk a "régi embert", s a Krisztussal egyesülő léleknek új, megigazult, istengyermeki életet ad. E kegyelmet a keresztség adja, a bűnbánat szentsége helyreállítja, a többi szentség pedig növeli bennünk. A megigazultság gyermeki bizalmat kelt az emberben Isten iránt, állandó szeretetet és békességet Istennel és emberrel, s gyümölcsöket terem a jótettekben.


Az egyes cselekedetekhez is küld Isten természetfölötti támogatást, SEGÍTŐ KEGYELMET, mely vagy megelőző, hogy sugallat-szerűen a jóra indítson, vagy kísérő, hogy a végrehajtásban megerősítsen. Életünknek minden igazi jócselekedetében érezzük a kegyelem hatását, de az nem szünteti meg az emberi szabadságot, hanem együttműködésre hívja.


A közösségről. Az ember természeténél fogva közösségi lény. A kisebb közösségek létjogosultságát mindig az adja, hogy tagjai egymást bizonyos értékek megszerzésére, megvalósítására és megőrzésére segítik. Igazi erőforrásunk azonban az a nagy közösség, melyre Krisztus üzenete közvetítését, lelki irányításunkat, az istendicséret foÍytatását bízta a földön: az Egyház. Az Egyház a kinyilatkoztatott tanítás átadásával és magyarázatával, az apostoli idők óta adott parancsok, tanítások által, hagyományaival és szokásaival is formál minket napról napra Krisztus hasonlóságára.


A krisztusi élet céljáról. Ha a krisztusi utat követjük, akkor eljuthatunk a keresztény életszentségre, ahogy Mesterünk is mondta: "Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48). Akkor várhatjuk, hogy jöjjön a hívás: "Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől" (Mt 25,34).


Krisztus: az Igazság

 

Hittani összefoglalás

Hitünk rövid összefoglalása VI. Pál pápa "Az Isten népének hitvallása" szerint: Az egy Istenről. Hiszünk az egy Istenben, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Ő teremtette a látható dolgokat, mint ezt a világot is, amelyben élünk. És Ő teremtette a láthatatlan valóságokat, ahová tartoznak a tiszta szellemek, akiket angyaloknak hívunk. Ő teremti minden egyes ember szellemi, halhatatlan lelkét.


Isten tulajdonságairól. Hiszünk az egy Istenben, aki teljességgel egy az ő legszentebb lényegében és minden más tökéletességében: mindenhatóságában, mindentudásában, gondviselésében, akaratában és szeretetében. Ő az, "AKI VAN" - miként Mózesnek kinyilatkoztatta. És ő maga A SZERETET - ahogyan János apostol tanította. Ez a két név: Lét és Szeretet fejezi ki legjobban az ő valóságát. Ezt a valóságot nyilvánította ki nekünk ő, aki megközelíthetetlen világosságban lakozik, és akinek neve mindenek fölött van, felülmúl minden dolgot és minden értelmet. Az egy Isten képes arra, hogy önmagát igazán és teljesen megismertesse velünk.


A Szentháromságról. Isten kinyilatkoztatja nekünk magát, mint Atyát, Fiút és Szentlelket, akinek örök életében részesülünk a kegyelem által: e földön a hit homályában, halálunk után pedig örök világosságban. A három isteni Személy, akiknek mindegyike ugyanaz az isteni Lényeg, egymáshoz való örök kapcsolatban alkotja a szentséges Isten legbelső életét, mely végtelenül felülmúl mindent, amit emberi elme megérteni képes volna. Hálát adunk ezért az Isten jóságának, hogy velünk együtt annyi más hivő ember is tanúságot tesz az egy Istenről, ha nem is ismeri a Szentháromság titkát.


Hiszünk tehát az Atyaistenben, akitől öröktől fogva születik a Fiú. Hiszünk a Szentlélekben, a teremtetlen Személyben, aki az Atyától és a Fiútól, mint az Ő örök Szeretetük származik. Így a három isteni Személyben, kik egyaránt öröktől fogva valók és egyenlők, túlárad és megvalósul a teljességgel EGY Isten élete és boldogsága, a legmagasztosabb módon, és a legnagyobb dicsőségére Annak, aki VAN, és aki nem teremtmény. Így tehát a Háromságban az egységet és az egységben a Háromságot imádjuk.


Jézus Krisztus személyéről. Hiszünk a mi Urunk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában. Ő az örök Ige, aki az Atyától öröktől fogva születik, és aki az Atyával egylényegű ("homoúsziosz tou Patri"). Minden Őáltala lett. Ő megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett. Istensége szerint az Atyával egyenlő, embersége szerint kisebb az Atyánál. Egy személyben van meg benne a két természet (isteni és emberi), összekeveredés nélkül, ami nem is volna lehetséges. Ő miköztünk lakozott, telve kegyelemmel és igazsággal.


Jézus Krisztus művéről. Jézus Krisztus meghirdette és megalapította az Isten országát, és megismertette velünk az Atyát. Parancsot adott nekünk, hogy szeressük egymást, amint Ő szeretett minket. Megtanított minket az evangéliumi boldogságok útjára: hogy a szegénység szellemében éljünk, legyünk szelídek, viseljük el türelemmel a szenvedéseket, éhezzük az igazságot, legyünk irgalmasok, tisztaszívűek, békességesek, és viseljük el az igazságért az üldözést.


Jézus Krisztus haláláról és megdicsőüléséről. Jézus szenvedett Poncius Pilátus alatt: Ő, az Isten Báránya, magára vette a világ bűneit, a keresztfára szögezve meghalt értünk, hogy vére váltságán szerezze meg a mi megváltásunkat. Eltemették, de harmadnapra saját erejéből föltámadt. Föltámadásával bennünket is fölemelt, hogy az isteni életnek, vagyis a kegyelemnek részesei legyünk.


Jézus Krisztus második eljöveteléről. Fölment a mennybe, de újra eljön majd megítélni élőket és holtakat, mindenkit érdemei szerint. Az örök életre kerülnek azok, akikben Isten szeretete és jósága visszhangra talált, míg a soha el nem múló örök tűzre jutnak azok, akik ezt a szeretetet és jóságot életük utolsó pillanatáig visszautasították. Az ő országának soha nem lesz vége.


A Szentlélekről. Hiszünk a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk. Ő szólt a próféták szavával, őt küldte el nekünk Krisztus az ő feltámadása és az Atyához való felmenetele után. Az Egyházat a Szentlélek világosítja meg, élteti, őrzi és kormányozza; tagjait pedig megtisztítja, hogy ne álljanak ellen a kegyelem ihletésének. Az ember, ha Krisztus alázatát követi, a Szentléleknek a lélek bensejéig hatoló működése erejével tökéletessé válhatik, miként a mennyei Atya tökéletes.


Isten szent Anyjáról. Hisszük, hogy a boldogságos, mindenkor szűz Mária a megtestesült Igének, Istenünknek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak édesanyja. Fiának érdemeire való tekintettel kiválóbb módon részesült a megváltásban, mentes volt az áteredő bűn minden foltjától, és messze minden más teremtmény fölött részesült a kegyelemben. A boldogságos, szeplőtelen szűz Máriát, akit szoros és felbonthatatlan kötelék kapcsol a megtestesülés és megváltás misztériumához, földi életének befejezése után Isten testével és lelkével fölvette a mennyei dicsőségbe. A halálból feltámadott Fiához hasonulva, előre jelzi az igazak eljövendő boldogságát. Hisszük, hogy Isten szentséges Anyja, az új Éva, anyja az Egyháznak is: anyai gondoskodással törődik Krisztus Testének tagjaival, közremuködik abban, hogy a megváltott emberek elnyerjék és növeljék lelkükben az isteni életet.


Az áteredő bunről. Hisszük, hogy Ádámban mindannyian elbuktunk. Ez az oka annak, hogy a mindannyiunkban közös emberi természet az őáltala elkövetett eredeti bűn következtében megsérült állapotba került. A mostani állapot nem azonos azzal, amelyben ősszüleink éltek, amikor a szentségben és igazságban megalkotott ember még nem ismerte a rosszat és a halált. Így tehát a bukott emberi természet elveszítette azt a kegyelmet, mely azelőtt ékesítette, természetes képességeiben is megsérült, a halál uralma alá került. Ezt a bukott természetet örökli minden ember, és éppen ezért minden ember bűnben születik a világra. A Tridenti Zsinat tanítása alapján valljuk, hogy az áteredő bűn magával az emberi természettel öröklődik tovább, nem pedig utánzás útján; ennélfogva mindenkinek sajátja.


A megváltásról és megigazulásról. Hisszük, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus a kereszt áldozatával megváltott bennünket az áteredő bűntől és minden személyes bűnünktől. Ezért igaz az Apostol szava: "Ahol eláradott a bűn, ott túláradott a kegyelem." Hittel valljuk, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus a keresztséget rendelte a bűnök bocsánatára. A keresztség a gyermekeknek is kiszolgáltatható, akiknek személyes bűnük még nincs. Így is nélkülözik azonban születésükkor a természetfeletti kegyelmet, de a keresztségben újjászületnek vízből és Szentlélekből Jézus Krisztus isteni életére.


Az Egyház kettős természetéről. Hiszünk az egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban, amelyet Jézus Krisztus Péterre, a Sziklára épített. Az Egyház Krisztus Titokzatos Teste: látható társaság hierarchikus szervezettel, de ugyanakkor lelki közösség is. A földi Egyház az Isten népe, mely vándorúton van itt a földön. De ugyanezt az Egyházat égi adományok gazdagítják, ő az Isten-ország csírája és kezdete, amelyben minden korok embere számára folytatódik a megváltás műve és fájdalma, és minden erejéből a tökéletes beteljesülést áhítja, mely az idők végezetén a mennyei dicsőségben valósul meg.


A szentségekről. Jézus Krisztus a szentségek közvetítésével, amelyekből az ő teljessége árad, alakítja Egyházát. E szentségek által lesznek Krisztus Titokzatos Testének tagjai az Ő halálának és feltámadásának részeseivé a Szentlélek közreműködésével, aki az Egyház életének és tevékenységének képességét adja.


Az Egyház tagjairól. Az Egyház szent, még ha bunösök is tartoznak hozzá. Azért szent, mert élete a kegyelem élete. E kegyelem erejéből szentelődnek meg tagjai, ha táplálkoznak vele. Ha elutasítják maguktól e forrást, bűnökbe és gyarlóságokba esnek, amelyek megakadályozzák, hogy a szentségben tündököljenek. Ezek a bűnök szomorítják az Egyházat, s ő bűnbánatot is tart a vétkekért, amelyekből Krisztus vére árán és a Szentlélek ajándékából hatalma van gyermekeit kiemelni.


Az Egyház apostoli alapzatáról. Az Egyház az isteni ígéretek örököse, és szellemi értelemben Ábrahám leánya, azon az Izraelen keresztül, mely gondosan őrzi a szent könyveket, és tiszteli a pátriárkákat és prófétákat. Az apostolok alapzatára van építve, az ő mindig élő szavukat és pásztori hatalmukat közvetíti a századok során hűséggel, Péter utódjában és a vele közösségben levő püspökökben.


Az egyházi tanitóhivatalról. A Szentlélek állandó segítségével az Egyház feladata, hogy őrizze, tanítsa, értelmezze és hirdesse az ígazságot. Azt az igazságot, amelyet a próféták még csak homályban láttak, de amelyet Isten Jézus Krisztus által tökéletesen kinyilatkoztatott minden embernek. Hisszük mindazt, ami az Istennek leírt és áthagyományozott szava mond, és amit az Egyház akár ünnepélyes kijelentéssel, akár rendes és egyetemes tanítóhivatala útján hívés végett előad. Hisszük, hogy Péter utódja tévedhetetlen akkor, amikor mint minden kereszténynek pásztora és tanítója "ex cathedra" szól. Ugyanezzel a tévedhetetlenséggel rendelkezik a püspökök testülete is, amikor a pápával együtt a legfőbb tanítóhivatalt gyakorolja.


Az Egyház egységéről. Hisszük, hogy az Egyház, amelyet Krisztus alapított és amelyért imádkozott, mindenkor egységes a hitben, az istentiszteletben és a hierarchia kötelékében. Ennek az egységnek nem akadálya a liturgia rítusainak változatossága, a teológiai, lelkiéleti és egyéb iskolák örökségének törvényes különbözősége, sőt azt még szebben igazolja. Elismerjük, hogy Krisztus Egyházának szervezetén kívül is az igazságnak és lelkiéletnek számos olyan eleme van meg, amelyek az Egyház értékeit képezik, és az egyetemes egységre indítanak. Hisszük ezért, hogy a Szentlélek az, aki Krisztus minden tanítványában az egység vágyát ébren tartja, és éppen ezért reméljük, hogy egy napon mindazok a keresztények, akik ma még nem részesülhetnek az Egyház teljes közösségében, egy nyájként, egy pásztor vezetése alatt egységre jutnak.


Az Egyház üdvösség-közvetitő szerepéről. Hisszük, hogy az Egyház szükséges az üdvösséghez. Egyedül az egy Krisztus az üdvösség közvetítője és útja, ő pedig Testében, vagyis az Egyházban van jelen számunkra. Isten üdvözítő szándéka azonban minden emberre kiterjed. Akik tehát Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát saját hibájukon kívül nem ismerik, Istent azonban őszinte szívvel keresik, akaratát pedig lelkiismeretük szavára hallgatva, a kegyelem hatására teljesíteni törekszenek, azok is láthatatlan módon Isten népéhez tartoznak, és elnyerhetik az üdvösséget. Számukat egyedül az Isten tudja.


A szentmise-áldozatról. Hisszük, hogy a misében, amelyet a pap mint Krisztus személyének képviselője, az egyházi rendben kapott szentségi hatalmával bemutat, és amelyet Krisztusnak és az ő titokzatos Teste tagjainak nevében felajánl, valósággal megújul a Kálvária áldozata, és szentségi módon megjelenül az oltáron. Hisszük, hogy az utolsó vacsorán az Úrtól megszentelt kenyér és bor az ő Testévé és Vérévé változott át, amelyet kevéssel utóbb a keresztfán áldozott fel értünk.


Az eukarisztikus jelenlétről. Hisszük, hogy a pap által konszekrált kenyér és bor átváltozik a mennyben dicsőségesen uralkodó Krisztus Testévé és Vérévé. Hisszük, hogy a kenyér és bor külső színei alatt, bár érzékeink számára semmi sem változott, titokzatos módon ugyan, de mégis igazán valósággal, lényegileg jelen van az Úr. Ebben a szentségben Krisztus nem lehet másképpen jelen, csak úgy, hogy a kenyér egész lényege átváltozik az ő Testévé, és a bor egész lényege átváltozik az ő Vérévé, ugyanakkor a kenyér és a bor érzékelhető tulajdonságai változatlanul maradnak. Ezt a titkos átalakulást az Egyház nagyon alkalmas és kifejező módon illeti az ÁTLÉNYEGÜLÉS szóval. Bármely hittudományi magyarázat, mely ezt a misztériumot valamennyire megközelíteni igyekszik, csak akkor lehet összhangban a katolikus hittel, ha tisztán rávilágít arra, hogy ezekben a dolgokban - egészen függetlenül a mi szellemiségünktől - az átváltoztatás után megszűnt jelen lenni a kenyér s a bor, és magának az Úr Jézusnak imádandó Teste és Vére van jelen a kenyér és bor szentségi jelei alatt. Így rendelte ezt maga az Úr, aki táplálékunkká akart lenni, minket pedig Titokzatos Testének kötelékében egymáshoz akart kapcsolni.


Az Oltáriszentség tiszteletéről. A mennyország fényében élő Úr Krisztus egy és oszthatatlan jelenléte az Oltáriszentség által nem sokszorozódik meg, hanem megjelenül a föld különböző helyein, ahol bemutatjuk az eukarisztikus áldozatot. Íme, ez a "mysterium fidei", vagyis a hitnek és az eukarisztikus kincseknek titka, amelyet mindannyiunknak meg kell vallanunk. Ez a jelenlét a szentmise-áldozat bemutatása után is jelen marad az Oltáriszentségben, amelyet a tabernákulumban mint templomaink élő szívében őrzünk. Ennélfogva édes kötelességünk, hogy tisztelettel vegyük körül és imádjuk magát a megtestesült Igét ebben a szent Kenyérben. Szemünk csak a kenyeret látja, a megtestesült Igét nem, de ő mégis jelen van itt előttünk, anélkül, hogy elhagyná a mennyet.


Az Egyház történelmi sorsáról. Hisszük, hogy Isten Országa itt e földön az Egyházban kezdődött el ugyan, de az Egyház mégsem e világból való, mert ez a világ mulandó. Éppen ezért az istenország fejlődése nem azonos a humanizmus, a tudomány vagy a technika haladásával, hanem azt jelenti, hogy elmélyüljünk Krisztus felfoghatatlan gazdagságának ismeretében, állhatatosan reménykedjünk az örök boldogságban, lelkesebben találjon bennünk visszhangra az Isten szeretete, a kegyelem és a szentség egyre inkább kiáradjon az emberiségre.


Az Egyház és a világ kapcsolatáról. De éppen ez a szeretet készteti magát az Egyházat, hogy a külső dolgokat illetően is az emberek javát keresse. Egyrészt tehát nem szunik meg figyelmeztetni gyermekeit, hogy itt a földön nincs maradandó városunk, másrészt viszont arra biztatja őket, hogy saját helyzetüknek és képességeiknek megfelelően szolgálják társadalmi közösségük javát, ápolják az igazságosságot, a békét és a testvéri együttélést, megfelelő módon segítsék a szegényebb és szerencsétlenebb helyzetben levő embertársaikat. Amikor az Egyház, mint Krisztus Jegyese, az emberek gondjaival törődik, részt vesz örömeikben és reményeikben, fájdalmaikban és munkáikban, csak arra törekszik, hogy egész szívvel szolgálja őket, közben pedig Krisztus világosságát árassza szét az emberekre, és Krisztus, a Megváltó köré vezesse el és gyujtse az embereket. Az Egyháznak ezt a gondját azonban sohasem lehet úgy értelmezni, mintha hasonulni akarna ehhez a világhoz, vagy mintha kisebb buzgósággal akarná várni az Úrat és az ő örök országát.


A lélek halhatatlanságáról és a tisztitóhelyről. Hiszünk az örök életben. Hisszük, hogy a Krisztus kegyelmében megholtak lelkei az Isten népéhez tartoznak, akár még a tisztítóhely tüzében kell tisztulniuk, akár rögtön a mennybe kerültek a halál után, mint a jobb lator. Ez az állapotuk azonban teljességgel megszunik a feltámadás napján, mikoris ezek a lelkek ismét egyesülnek testükkel.


Az üdvözültekről. Hisszük, hogy az a sok lélek, aki Jézussal és Máriával együtt van a mennyben, az égi Egyházat alkotja, és az örök boldogság részese. Látják Istent úgy, amint van. Különböző mértékben ugyan, de az angyalokkal együtt ők is részesülnek annak az isteni hatalomnak gyakorlásában, mely a megdicsőült Krisztust illeti: közbenjárnak értünk és testvéri gondossággal segítik gyarlóságunkat.


A "szentek egyességéről". Hiszünk az összes keresztények közösségében, vagyis azokéban, akik még a földön vándorolnak, és azokéban, akik már a mennyei boldogság részesei. Hisszük, hogy ők mindnyájan egy Egyházat alkotnak, és hisszük, hogy ebben a közösségben mindig körülvesz minket az irgalmas Istennek és az ő szentjeinek szeretete, kik mindig készséggel meghallgatják kéréseinket, ahogyan Jézus biztosított minket: "Kérjetek, és adatik nektek."


Ezt a hitet valljuk, ez a remény erősít, így várjuk a holtak föltámadását és az örök életet.


Krisztus: az Élet

 

Liturgiai összefoglalás

"Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt hoz. Mert nálam nélkül semmit sem tehettek." (Jn 15,1-4.) Ezt a kegyelmi életközlést Krisztus elsősorban a liturgia által végzi Egyházában. A liturgia munkálja ki, hogy őbenne maradjunk és ő mibennünk, hogy napról napra átalakuljunk Krisztus képmására.


A "liturgia" névről. A "liturgia" szó görög eredetű. Eredetileg megbízott személyek által a közösségért végzett szolgálatot jelentett. Már az Ószövetségi Szentírás is használja "istentisztelet" értelemben, ugyanígy alkalmazzák az újszövetségi könyvek is.


A liturgia lényegéről. Isten tökéletes dicsőítésének és az emberek megváltásának művét Krisztus beteljesítette szenvedésének, halálának, föltámadásának és mennybemenetelének húsvéti misztériumai által. Apostolai feladatává tette az evangélium hirdetését, valamint a DICSŐÍTÉS ÉS MEGVÁLTÁS MŰVÉNEK folytatását, mely az áldozatban és a szentségekben ("szakramentumokban") történik. A liturgia ezek foglalata: itt valósul meg Isten dicsőítése és az emberek megszentelése. Krisztus üdvözítő műve ugyan a történelmi időben ment végbe, de ezzel nem ért véget, mert a megdicsőült Krisztus örök áldozat, egyetlen áldozatbemutató, a Atya szünet nélküli dicsőítője és az emberek megszentelője.


Az istendicséret és a megszentelés műve szorosan összetartozik. Így alkalmazzák a keresztény írók a zsoltár szavát: "A dicséret áldozata tiszteletet ad nekem - mondja az Úr -, s EZ az az út, melyen megmutatom az embernek üdvösségemet" (49. zsoltár).


A liturgia részeiről. A liturgia legfontosabb részei: a szentmise, a szent zsolozsma és a szentségek. Kiegészítő részei egyes kísérő szertartások (pl. liturgikus körmenetek) és szentelmények (áldások).


Krisztusról, mint a legfőbb "liturgosz"-ról. A földi liturgia elsősorban nem az emberek műve, hanem Krisztusé. Ő van jelen a szentmise áldozatban, ő dicsőíti az Atyát Titokzatos Testén keresztül, emberi ajkak segítségével a zsolozsmában, ővele találkozunk a szentségekben: "Megmutatkoztál nekem, Krisztus, a szentségeidben téged talállak" (Szent Ambrus). Krisztus a földön megkezdett liturgikus tevékenységét megdicsőülésében is folytatja. A mennyben ő vezeti az Atyának szóló tökéletes dicséretet, s ő eszközli ki híveinek a megszentelést. A mennyei liturgiában részt vesznek az angyalok és szentek. A tér és idő meghatározott pontján végbemenő földi liturgia az örök mennyei liturgia utánzása és egyben elővételezése.


Ezért nincs a liturgiában semmi helye az emberi önkényességnek. Krisztusnak, az örök Főpapnak - és bizonyos határok között, az ő megbízása alapján az Egyháznak - kiváltsága, hogy az Istennek tetsző liturgiát elrendezze.


A liturgia az Egyház életében. Az Egyház legfőbb célja Isten dicsőítése és az emberek megszentelése. Ez főképpen a liturgiában valósul meg. A liturgia a csúcs, mely felé tör az Egyház minden cselekménye (hithirdetés, hitoktatás stb.) és egyúttal a forrás, melyből minden ereje fakad (életszentség, szeretet-cselekedetek stb.).


A liturgia tartalmáról. A liturgia az üdvösségtörténet megjelenítő átimádkozása. A liturgia legfőbb szabályozója ezért az isteni igazság, a hit. "A hit törvénye szab törvényt az imádságnak" - szól az Egyház régi szabálya. A liturgia tehát a dogmákból nő ki. Az üdvtörténet egyetlen eseményéről sem feledkezhet meg, innen ered a liturgia csodálatos gazdagsága.


A liturgia stilusáról. A liturgikus tartalom gazdagságát a szavaknak, szertartásoknak pontossága önti formába, őrzi és közvetíti. A gazdagság és pontosság megmutatkozik a liturgia minden elemében. Isten üdvtörténeti tettei nem esetlegesek, így az erre történő megjelenítő megemlékezés sem lehet esetleges, rögtönzésszerű, pontatlan. A liturgiát rögzítő szabályok megtartása segíti a liturgikus tartalom közvetítését, s így magát az embert gazdagítja. Ugyanakkor ebből ered a liturgia lényegéhez tartozó bizonyos személytelenség, általánosság és objektivitás, melyet ugyanakkor a liturgia művészi elemei bensőséges, de tapintatos érzelemmel hatnak át.


A liturgia támaszairól. A liturgia meghosszabbításaként léteznek az ájtatosságok, amelyek kisebb, helyi közösségek igényeiből születtek. Bár ezeknek is megtermékenyítője és normája a liturgia, mégis értékrendi különbség van a liturgia és az ájtatosságok (pl. litániák) között. A liturgikus tartalom, az általa közölt kegyelem személyes befogadása, magunkévá tétele lehetetlen rendszeres és bensőséges magánimádság nélkül.


A liturgia közösségi jellegéről. Az evangélium hirdetése, a dicsőítés és megváltás művének folytatása a Krisztus-hivők közösségében folyik. Nem öntörvényű, saját akaratából összegyűlt közösség végzi a liturgiát, hanem a Krisztus akaratából összegyűjtött titokzatos Test, mely a Fővel egységben van, élettörvényeit tőle kapja. Más kifejezéssel: e közösség Krisztus szeplőtelen Jegyese, ki csak a Vőlegény szeretetét keresi a liturgiában.


Az Ószövetség idején a választott nép alkotott papi közösséget. A végső időkben Isten Fia által az egész emberiségből gyűjtötte egybe Egyházát. A keresztség szentségében a királyi papság részesei lettünk. A hivők mint papi közösség tevékenykednek a liturgikus közösségben, mely a közös hit, remény és szeretet által, a Szentlélek erejéből egységes és rendezett.


A liturgiában nem a konkrét (kisebb) közösség fejezi ki önmagát, hanem az egyetemes nagy papi közösség, Isten népe, az Egyház. A résztvevők száma, összetétele a liturgikus cselekmény értékét és lényegét nem befolyásolja. Minden liturgikus szertartásban az egyetemes Egyház tevékenykedik, s ezért egyetemes értékű minden liturgikus tett. A templomi közösség azonban e nagy közösség kicsinyített képe, s annál jobban azzá válik, minél inkább annak szellemében gondolkozik, imádkozik, cselekszik. Nem a közösség formálja a maga képére a liturgiát, hanem a liturgia a maga eszményére a közösséget.


A pap szolgálatáról. A liturgikus közösség tulajdonsága az egység mellett: a rendezettség. A hívek mint egy Testnek tagjai, a Fő akaratából azonos cél érdekében különféle feladatokat látnak el. A szolgáló papság soraiba Krisztus hív meg férfiakat, hogy személyükben a hívek általános papságától megkülönböztetett módon ő maga legyen jelen. A liturgiában a pap nem a nép választott irányítója, vezetője, akire hatalmát választói ruházták volna, hanem Krisztus papságából szentségi módon részesült személy, aki hatalmát magától az Úrtól kapta, s őt képviseli.


Egyéb liturgikus szolgálatokról. Az Ige szolgálata a FELOLVASÓK (lektorok) kitüntetése, akik beszédhangjuk művelésével és a szent szövegek tanulmányozásával válnak alkalmassá feladatukra. Az ÉNEKESEK arra ajánlják fel hangjukat, hogy a liturgia szava hatékonyabb legyen, a szívbe hatoljon, azt szeretetre gyújtsa. Ezért a liturgia szabályainak megfelelően egyszer maguk szólaltatnak meg egyes részeket, máskor a közösség énekét vezetik és segítik. Az oltár szolgálatában az AKOLITUSOK és a már szentségi rendben levő DIAKONUSOK (szerpapok) segédkeznek a papnak. Míg a dicsőítés és Ige szolgálatában a HÍVEK a pappal egyenlő mértékben vehetnek részt, addig a megszentelés művének folytatásában - kiváltképpen az áldozatbemutatásban és egyes szentségek létrehozásában - a pap Krisztusnak átadott személye a cselekvő.


A liturgikus időről. Az idő Isten teremtménye, az Isten által alkotott szabályoknak engedelmeskedik. Isten a liturgiában felhasználja az időt az üdvösség művének érdekében is. A hét napjainak szabályos váltakozása a teremtés művére emlékeztet, a hetedik nap, a nyugalom pedig teljesebben feltárja Isten mindent betöltő uralmát. A megtestesüléssel Isten belépett az időbe. Jézus életének időbeli eseményei, a nekik szentelt időpontok által Isten még nyilvánvalóbbanjelen van a földi időben. Ezért szükséges, hogy az ember az idő egy részét kizárólag Istennek szentelje. A földi idő így lép érintkezésbe az "égi idővel", az örökkévalósággal. Az év leforgásával a liturgia elénk állítja Krisztus egész misztériumát és boldogan várja szeretett Urának második eljövetelét.


Az ünnepekről. Az ünnepen összegyűlt közösség az öröm forrása: "Íme, mily jó és gyönyörűséges, ha együtt vannak a testvérek" (132. zsoltár). A liturgikus ünnep a hívek érzelmét az örökkévalók élvezetéhez emeli. A nagy ünnepek egybeesnek a természeti év fordulóival. Ami a természetben történik, az élet és fény győzelme, az az ünneplésben Isten diadalának szimbóluma lesz. De a választott nép nem természeti jelenséget ünnepel, hanem üdvtörténeti eseményt: a megtestesülést, a kereszthalált, a föltámadást. A keresztény ünnep több, mint emlékezés: az az esemény, amelyet az olvasmány, énekek, szertartások jeleznek, titokzatosan jelenvalóvá is válik. "E mai napon" - énekli a liturgia az eseményt. Az ünnep az örökkévalóság bástyája egy elmúló világ közepette.


A templomról. Amint az emberek az idő egy részét Istennek szentelik, s az idő a keresztény ünnepléssel áldásokban gazdaggá válik, úgy a szent helyek létével mintegy a tér hozza meg köteles áldozatát a mindenség Alkotójának. Bár Isten mindenhol jelen van, ennek nem mond ellen, hogy a szent hely különösen Istenhez tartozik, s az ő áldásait közvetíti. Az őt kereső lélek itt a külső világtól elkülönülve lehet jelen. A jeruzsálemi templom az Úr lakóhelye volt. Az Újszövetségben Krisztus szent embersége az Isten temploma, s a keresztségben a hivő lélek is a Szentlélek templomává lesz. Az egész Egyház is, mint élő kövekből épült templom, Isten lakóhelye. A kőből épült templom az eleven kövekből épült temptomnak, az Egyháznak jelképe.


Az oltárról. A templom középpontja az oltár, az a hely, ahol a föld találkozik az éggel, a Szent Hegy, ahová az Úr leszáll, a fenséges trón, ahonnan uralkodik. Innen ajánlják fel az engesztelő áldozatot, mely által Isten megengesztelődik a világ iránt, s mely által Istennel egyesülhetünk. Az oltár magának Krisztusnak szimbóluma, aki egyetlen közvetítő Isten és ember között. Az oltár a küszöb, ahol a pap Krisztus képviselőjeként áll, s melyet Isten átlép, hogy adjon. Egyben a mi földi oltárunk annak az égi oltárnak hasonmása, melyet Szent János lát az égben, s mely az egész teremtés dicséretét szimbolizálja. Az oltár a fölajánlás és elfogadás helye. Ezért tiszteli az oltárt a pap csókkal és tömjénnel.


A liturgikus szóról. A liturgiában az isteni szó uralkodik. Minden kifejezési eszköz ezt szolgálja, elsősorban a hangosan kimondott szó. Az Istentől jövő szó és az embernek Istenhez intézett szava váltakozik. E párbeszéd formálja a liturgiát. Az isteni szó vagy kinyilatkoztat (pl. evangélium) vagy létrehoz valamit (pl. szentségek).


A kinyilatkoztatás szaváról. A kinyilatkoztatás szavát halljuk az evangélium hirdetésekor, valamint a többi olvasmányban. A Megtestesülés misztériuma az elhangzott szó segítségével kiterjed, mert Krisztus valamilyen módon jelen van az igében. E szó elfogadása teremt igazi közösséget. Ezt tiszteli az evangéliumkor a felállás, a körmenet, a tömjén, a gyertya, a hármas keresztjel.


A tevékeny isteni szóról. A liturgiában a szó nemcsak kijelent, hanem cselekszik, megszentel. Ilyen az átváltoztatás szava, a keresztség szava, a szentségi feloldozás. Az Ige cselekvéssé válik, kegyelmeket hoz létre. Ugyanazt az isteni erőt hordozza, mint a teremtéskor elhangzott "Legyen!" Ezért hivatkozik az Egyház a szentségek létrehozásakor oly gyakran a teremtés művére.


Az emberi szóról.A liturgiában helyet kap az embernek Istenhez intézett dicsőítő-hálaadó és kérő szava is. Isten nagy ajándéka, hogy az Egyházat sugalmazott szövegekkel is tanítja imádkozni (zsoltárok, más szentírási szövegek). A könyörgésekben maga az Egyház alakított ki az alkalomhoz méltó, nyelvileg is magas szinten álló, s ezért általános érvényű, klasszikus stílust. Ezekben a pap hivatalosan, az Egyház nevében tárja Isten elé a lét legnagyobb dolgait illető kéréseket. Az Egyház imája az Atyának szól, Krisztus, a mi Urunk és Közvetítőnk által.


Az énekelt szóról. Az ének az ünnepélyes liturgiának szükségszerű, a teljes egészhez hozzátartozó alkatrésze. Az angyalok a háromszor szent Istent énekkel dicsérik (Izaiás), Jézus születését énekkel hirdetik (Lukács), Pál apostol zsoltárok és himnuszok éneklésére buzdítja a keresztényeket, Szent János pedig, az égi liturgia kiváltságos tanúja a Bárány trónja előtt felhangzó énekről beszél. A dallam az ige engedelmes szolgálója, hogy az isteni üzenetet érzelmeinkben is magunkévá tegyük. "Aki szeret, az énekel" - mondja Szent Ágoston. A liturgiában résztvevőket az istenszeretet indítja énekre, de az ember énekében az egész teremtett világ, a kozmosz harmóniája is visszhangot talál. Az énektelenség: emberi és vallási félrefejlődés, visszamaradottság jele. - Szent X. Piusz pápa az Egyház ősi tanítása szerint a liturgikus ének három alapvető tulajdonságát jelöli meg: legyen szent, művészi, egyetemes.


Az emberi test részvételéről. A kinyilatkoztatás mindig az egész embert veszi figyelembe, aki testből és lélekből áll. A liturgikus közösség tagjai e szent cselekményben egész emberségükkel vesznek részt. A liturgiában helyet kap az anyagi világ is, elsősorban az emberi test.


Az ÁLLÁS kifejezi a hivő istengyermeki szabadságát és figyelmes tiszteletét.

A TÉRDELÉS a szív alázatát mutatja,

a LEBORULÁS a legmélyebb hódolatot.

A MEGHAJLÁS a tiszteletadásnak vagy a bűnbánatnak jele,

a CSÓK a megbecsülésé és a testvéri szereteté.

A kitárt KEZEK jelzik az ember kitárulását Isten felé, a papnak a hívek felé tárt kezei egységet teremtenek, s mutatják, hogy Krisztus megjelenítője készséges hivatását betölteni. A hívek fölé terjesztett kezek áldást közvetítenek.


A liturgikus mozdulatok szabályozottsága rendezi a közösséget, értelmezi a liturgikus szövegeket és cselekményeket. Visszahatnak a hívek belső magatartására. Sajátítsuk el az Egyház kiérlelt, ősi mozdulatkultúráját!


A természetből vett jelekről. A test jelei mellett a természet elemei is megszólalnak a liturgiában.


A VÍZ tisztít, életforrás és életerő (keresztség), a szenteltvíz a tisztulás mellett Isten kegyelmeinek reánk harmatozását is jelzi.

A TŰZ melegít, világít, éltet - amint a fény elűzi az éjszaka sötétjét, úgy űzi el Krisztus világossága a gonoszság árnyait.

A tűzbe dobott TÖMJÉN füstje kellemes illatot áraszt, tisztítja a levegőt, felszálló füstje a földi dolgoktól való elkülönítést, a mennyeiekre való irányítást jelzi (felajánlásnál), tiszteletadást is kifejez (oltár, evangélium, pap és hivők tömjénezése), a felszálló imádságnak jelképe (zsolozsmában).

A GYERTYA a feltámadt Krisztusnak és a Krisztusban feltámadt hivőknek szimbóluma: amint a gyertya önmagát fölemészti a tűzben, hogy hivatását teljesítse, ilyen maradéktalanul rendeli magát a hivő Isten szolgálatára. Az akolitusok által hordozott gyertyák az oltár szolgáinak és Isten egész népének az istentiszteletben égő szeretetét jelzik és fokozzák.

Az OLAJ az isteni áldás jele, a bőségé és gazdagságé. A szentségekben a Lélek ajándékait és a fölkenést közvetíti. Az örökmécses - ha az természetes lánggal ég - az éberségnek és imádásban való kitartásnak képe.

A KENYÉR és BOR a legegyszerűbb, legegyetemesebb, mindennapi és mégis ünnepi táplálék. A föld termékei, ugyanakkor az eső és napsugár ajándékai. E természeti javak már nemcsak jelképezik, hanem valósággal megjelenítik Krisztust, szimbolizálva az ő égi és földi, isteni és emberi természetét is.


A szent Liturgiában az ember Krisztussal találkozik: Útra talál, megismeri a kinyilatkoztatás szavából az egyetlen Igazságot, s az ő Testében és Vérében részesülve az Életet, az örök életet kapja.


Hitünk főigazságai

katolikus hit rövid összefoglalása az Éneklő Egyház c. imakönyvből.
A krisztusi igazságok ismerete nélkül nincs keresztény élet. Egyre jobban meg kell ismernünk hitünket. A legfontosabb igazságok foglalatai a Hitvallások. A "főigazságok": a hittanulásban használt rövid összefoglalások.
1. Egy Isten van. Az egy Istenben három személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
2. Isten a világ Teremtője és gondviselő Atyánk.
3. A Fiúisten emberré lett, hogy minket megváltson és üdvözítsen.
4. Isten igazságos, aki a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti, de a megtérő bűnösnek szívesen megbocsát.
5. Isten kegyelme az üdvösségre szükséges.
6. Az ember lelke halhatatlan, teste pedig feltámad.
7. Jézus Krisztus Egyházat alapított, és ennek legfőbb pásztora a római pápa.
8. Jézus szent evangéliuma (örömhíre): Mennyei Atyánk végtelenül szeret minket, gyermekévé fogad, és földi életünk után hazavár az örök életre.


Isten tízparancsolata

A Sínai-hegyen Istent
ől adott parancsok a vallásierkölcsi élet örök érvényû alaptörvényei (Kiv 20). Az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit összegzi. érvényessée minden időben megmarad, mivel Jézus azt mondta: "Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem beteljesíteni" (Mt 5,17).

I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Istent felismerve első kötelességünk a benne való hit, a neki kijáró imádás; hódolat és dicsőítés, uralma kizárólagosságának elismerése.

II. Isten nevét hiába ne vedd! Minthogy az ember gondolkodása és kimondott szava között szoros kapcsolat van, e hódolathoz hozzá tartozik Isten nevének (és általában az isteni dolgoknak) tisztelete.

III. Az Úr napját szenteld meg! Istentől való fûggőségünket fejezzük ki azzal, hogy megtartjuk az Úr napját, ezt az időt (egész életünkkel együtt) Neki szenteljük, ugyanakkor a földi munkálkodás múlandóságát jelezve és a végső nyugalmat előlegezve munkaszünetet tartunk! Az első három parancs Isten uralmának elismeréséhez vezetett minket. Csak ez biztosítja az ember tökéletes szabadságát. A Tízparancsolat második része (táblája) az embertársak iránti kötelességeket tartalmazza, összhangban a természeti törvényekkel:

IV. Atyádat és anyádat tiszteld! Kapcsolataink közül első az, mely szüleinkhez fűz, hiszen életünket és felnövekedésünket nekik köszönhetjûk. A szülői felelősség és a gyermeki tisztelet egymástól elválaszthatatlan.

V. Ne ölj! Minden ember élete szent. Az egészség is Isten ajándéka. így kell őriznünk magunk és mások életét.

VI. Ne paráználkodj! Az új élet nemzése éppúgy tiszteletet és védelmet kíván, mint az ember teste, s a szerelemben a másik felé megnyíló legbensőbb rejtett valósága.

VII. Ne lopj! Az embernek a munkával szerzett tulajdonhoz, az életét biztosító anyagi javakhoz való jogát szavatolja ez a parancs.

VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy! Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet.

IX. Felebarátod házastársát ne kívánd!

X. Mások tulajdonát ne kívánd! Az igaz cselekedetek mellett az igaz érzések, gondolatok, vágyak is az isteni akarat teljesítéséhez tartoznak.

A főparancs

"És megkérdezte Jézust egy a törvénytudók közül: Mester, melyik a legf
őbb parancs a Törvényben? Jézus azt mondta neki:
1. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!
2. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" (Mk 12,30-31)


Búcsúbeszédében Jézus "új parancsot" adott nekünk:
"Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!" (Jn 13,34)

Az Anyaszentegyház ötparancsolata

Az Egyház a Krisztus által neki adott felhatalmazásnál fogva a hívek és a hiv
ő közösség életét segítő, szabályozó rendelkezéseket hoz.
1. A vasárnapot és a kötelező ünnepeket szentmisével és pihenéssel szenteld meg!
2. A pénteki bűnbánati napokat és a parancsolt böjtöket tartsd meg!
3. Évente gyónjál és legalább a húsvéti időben áldozzál!
4. Házasságodat az Egyház törvényei szerint kösd meg, és gyermekeidet katolikus módon neveld!
5. Az Egyházat anyagi hozzájárulásoddal is támogasd!

Az Egyház ünnepei

F
őünnepek:

Vízkereszt
márc. 19. (Szent József)
márc. 25. (Gyümölcsoltó Boldogasszony);
Húsvét,
Urunk Mennybemenetele
Pünkösd
Szentháromság vasárnapja
Úrnapja
Jézus Szíve péntekje
jún. 24. (Keresztel
ő Szent János)
jún. 29. (Szent Péter és Pál)
aug.15. (Nagyboldogasszony)
aug. 20. (Szent István király)
okt. 8. (Magyarok Nagyasszonya);
nov. 1. (Mindenszentek);
Krisztus Király
dec. 8. (Szepl
őtelen Fogantatás)
dec. 25. (Karácsony);
jan. 1. (Karácsony nyolcada)
továbbá a helyi f
ővédőszent és templomunk felszentelésének évfordulója.
A f
őünnepeket "méltó és igazságos" szentmisével, zsolozsmával, ünnepi imádságokkal megtartani. A magyar egyházban ez idő szerint kötelező a szentmisén való részvétel és lehetőség szerint a munkaszünet a vasárnapokon, a vasárnapra eső ünnepeken kívül.
január 1-én,
augusztus 15-én és
december 25-én.

Az Egyház ünnepei

Ünnepek:
Krisztus megkeresztelkedése (I. évközi vasárnap); január 18. és 25,
febr. 2, 22, 24,
ápr. 25,
máj. 3,
jún. 27,
júl. 2, 3, 25,
aug. 6,10, 24,
szept. 8, 14, 21, 24, 29,
okt. 18, 28,
nov. 5, 9, 19, 30,
dec. 26, 27, 28,
valamint a Szent Család ünnepe (Karácsony utáni vasárnap).
Az ünnepeken is ajánlatos, "illő és üdvösséges" a szentmisén részt vennünk.

 
 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz